Nagy Zsolt: Józanságmunka, változás, felépülés

A tehetetlenség belátása, a segítségkérés aktusa, a segítség elfogadása, majd ennek mentén a remény megjelenése jelzi a felépülési folyamat kezdetét a szerfüggők életében. A folyamatot jelölő „recovery” szó, az eredeti angol kifejezés egyik jelentése, árnyalata a „visszanyerésre” is utal, vagyis arra a folyamatra, amelynek során a függő visszanyeri cselekvőképességét – a „sanity” szó egy másik lehetséges fordításában „ép elméjét” – ahogy az Anonim Alkoholisták önsegítő közössége fogalmaz.

A tehetetlenség belátása, a segítségkérés aktusa, a segítség elfogadása, majd ennek mentén a remény megjelenése jelzi a felépülési folyamat kezdetét a szerfüggők életében. A folyamatot jelölő „recovery" szó, az eredeti angol kifejezés egyik jelentése, árnyalata a „visszanyerésre" is utal, vagyis arra a folyamatra, amelynek során a függő visszanyeri cselekvőképességét - a „sanity" szó egy másik lehetséges fordításában „ép elméjét" - ahogy az Anonim Alkoholisták önsegítő közössége fogalmaz.

A józanodás - a domináns kultúra többnyire instant megoldásokat, gyors enyhülést, azonnali fájdalomcsillapítást ígérő módszereivel szöges ellentétben - lassú, folyamatos és kitartó személyes munkát, cselekvő erőfeszítést igényel. Ennek a folyamatnak a leírására javaslom a  józanságmunka fogalmát, ami értelmezésemben a felépülő személy változásra való törekvését, permanens önátalakítását, reflektált létmódját, és folyamatos önkorrekcióját, vagyis az önmeghaladás műveleteit jelöli. Józanságmunka alatt a felépülő függő önmagán végrehajtott, a változást célzó, egyben magából a változásból fakadó, az önmeghaladást és ön-transzformációt elősegítő, a gondolkodás, a beszéd és a cselekvés egységét célzó erőfeszítéseit értem, melyek a józanság megtartását, életminőségének javítását, és a felépülésben szerzett személyes tapasztalatok átadását foglalják magukba. A józanságmunka aktív, folyamatos, közösségi keretben zajló műveletek sora, amelyek egyaránt célozzák az őket végrehajtó személy felépülését, és a személyt támogató közösség erősödését.

Egyes elméletek szerint[1] a hatékony és sikeres józanságmunka segítségével „felépülési tőke" - más fordításban „józanságtőke"[2] - halmozható fel. Az elméletet kimunkáló W. White alapvető állítása az, hogy értelmes és teljes élet egy krónikus betegséggel együtt élve is lehetséges. White szerint a felépülési tőke növelése egyszerre cél és erőforrás. A felépülési tőke nem más, mint a javuló életminőség és a képességek növekedésének megélt tapasztalata.  A felépülési tőke növekedése olyan empowerment, ami az értékes, független és méltóságteljes élet reményét hordozza a felépülő számára, és a bizalom, az önmagával való törődés, a szabad választás, az önkéntes, társas kapcsolatok, az új identitás, és az egészséges élethez szükséges képességek esélyét jelenti számára.

A felépülési tőke a felépülő életének három fő területén jelenthet hatékony támogatást. A személyes felépülési tőke (testi, lelki és érzelmi egészség, spiritualitás, anyagi biztonság, lakhatás, iskolai végzettség), a társadalmi felépülési tőke (partnerkapcsolat, barátság, támogató hálózat, önsegítő csoporthoz, illetve politikai, vallási, szakmai közösséghez tartozás), valamint a közösségi felépülési tőke (közösségi és érdekvédő csoportokhoz tartozás, szabadidős és rekreációs kapcsolati háló, egészségügyi és terápiás kapcsolatok, továbbtanulás, felnőttképzés) egyaránt segíthet a stresszel való megküzdésben, és javíthatja a felépülő saját életével kapcsolatos elégedettségét. Mindez a felépülés erőforrás-központú szemléletét jelenti, mely szerint minél nagyobb a felépülési tőke, annál jobbak a felépülő esélyei a hosszú távú, eredményes talpra állásra, vagyis a felépülési tőke gyarapodása, építése egyenesen arányos a talpra állás eredményességével. Ugyanakkor a felépülési tőke nem statikus, hanem növekedhet és apadhat is az élet egyes területein.

Mivel az aktív, szerhasználó függő cselekvési terét a kényszeres szerhasználat végletesen behatárolja, a józanságmunka elvégzésének lehetőségét a teljes szermentesség teremti meg, ám annak elérésével a függő csak a józan világ kapuján lépett be, továbbhaladásának sikere a józanságmunka intenzitásán, saját hajlandóságán és kitartásán, alázatán és taníthatóságán múlik. A felépülő negatív szabadsága, vagyis a szermentesség (szabadság valamitől) jelen esetben is csupán - szükséges, de nem elégséges - feltétele pozitív szabadságának, a minőségi életnek (szabadság valamire). [3]

A segítséget kérő függő a segítségkéréskor szinte minden esetben saját prekoncepcióinak és tapasztalatainak foglyaként érkezik a felépülés társas terébe. Elvárási horizontján előkelő helyen szerepel - talán a magyar pszichoanalitikus iskola és a korábbi kezelési epizódok ebben a vonatkozásban némileg terhesnek tekinthető örökségeként - az analízis iránti igény, mivel a függőség vélt vagy valós okainak feltárását - tévesen - az addiktológiai szakma egy része is annak megoldásával azonosítja. Arra számít, hogy a felépülési program mindenekelőtt a szerhasználatával vagy ivásával, annak mennyiségével, gyakoriságával foglalkozik majd. Arra készül tehát, hogy a felépülési program/terápia a „mennyit ittál?", „miért ittál?", a korábbi sikertelen kezelési epizódokból már jól ismert kérdéseire keresi majd a válasz. Leginkább pedig azt reméli, hogy ezúttal is az ő felelősségvállalása és józanságmunkája nélkül mások próbálnak majd „segíteni a „problémáján". A magyar nyelvben közkedvelt „segíteni valaki problémáján" retorikai fordulat a tanult tehetetlenség nyelvén beszél, általában hierarchikus viszonyt feltételez, és az érintett személy aktív, cselekvő felelőssége saját helyzetének megoldásában az ilyen típusú gondolkodásmódban háttérbe szorul, legtöbbször fel sem merül.

A felépülési programba/terápiába belépő függő első tapasztalatai között van az a felismerés, hogy a józanodás során a fenti kérdések gyakorlatilag inadekvátak és a felépülés sikere szempontjából irrelevánsak. Fokozatosan világossá válhat számára, hogy a felépülés az ő mindennapi aktív részvétele nélkül nem fog működni, mivel - ahogy azt példáuzl a 12 lépéses programok gyűléseinek végén elhangzó lelki béke imáját követően számos helyen elmondják - csak akkor „működik, ha működteted". A felépülési program pragmatikus alapokon áll, elsődleges célja az „itt és most"-ban gyakorlati segítséget, használható tapasztalatot, illetve - a társas tanulás elméletét megidézve - személyes mintát kínálni a függő által elvégzendő józanságmunkához.

Segítés és önsegítés különbségei

A józanságmunka célja a folyamatos változás, ami alatt elsősorban a korábbi, a szerhasználat folyamán és folytán megrekedt, többnyire a maladaptív működés jeleit mutató szenvedélybeteg személyiség fejlődését és növekedését, illetve a kapcsolatok gyógyítását érti a program. A felépülők „előre menekülési" stratégiáját az is indokolja, hogy választott szer elhagyása önmagában nem több, mint amit Watzlawik és munkatársai[4] elsőfokú változásnak neveznek. Ez az alkoholizmus esetében szárazság és józanság különbségeként fogalmazható meg: a száraz alkoholista kétségbeesett erőfeszítéseket tesz arra, hogy ne igyon, de ebben az állapotban semmi örömét nem leli. Nem szabad innia, azaz elvettek tőle egy bevált és működő, a közérzetét gyorsan, hatékonyan, és többnyire kalkulálható módon befolyásoló kémiai szert. A helyzetében beállott változást előszeretettel a veszteségek nyelvén fogalmazza meg, az új állapotot inkább megfosztottságként mintsem megszabadulásként éli meg.  Külső nyomásra megváltoztatta ugyan a rendszer egyik elemét, de maga a rendszer változatlan maradt. Nagyjából ugyanúgy él, gondolkodik, viselkedik, mint annak előtte, de helyzete most azzal súlyosbodik, hogy egy önként vállalt (az esetek egy részében a környezete által ráerőszakolt) tilalmat vesz a nyakába. Ez a watzlawiki értelemben vett tipikus elsőfokú változás (szárazság), azaz, a rendszer folyamatos negatív visszacsatolásai nyomán megváltozott egy elem, de a rendszer egésze gyakorlatilag változatlan maradt. Az elsőfokú változás ugyanis felszíni, az „ugyanabból többet" (jelen esetben az „ugyanabból semmit") elvét követi, de nem érinti a függő működésmódjának alapstruktúráját és mintázatait.

Száraz és a józan állapot különbségei

A betegnek változatlanul a szerről szól az élete, de most annak a hiányáról, ami talán még a korábbinál is erősebb kapcsolatot jelenti az elhagyott szerhez. Watzlawick és munkatársai a változásról szóló könyvükben az úgynevezett kilencpontos feladványon mutatják be az első és a másodfokú változás különbségét. A feladványban az ábrán szereplő kilenc pontot négy vonallal kell összekötni anélkül, hogy felemelnénk a tollat a papírról.

A józanság - a watzlawicki logikában és a valóságban is - másodfokú változást kíván és feltételez, vagyis nem elég a rendszerből kivonni az alkoholt (a drogot, a kényszeres viselkedést stb.), mivel az egyén életvitele érdemi változás híján alapvetően „függő" jellegű marad, a szenvedélybeteg gondolkodásmód, beidegződések és megrögzöttségek pedig előbb-utóbb szinte törvényszerűen megcsúszáshoz, visszaeséshez vezethetnek. A változás nem indulhat ki a rendszeren belülről, de magának a rendszernek belülről késznek kell lennie a változásra (a már többször említett „megadó várakozás"), lévén külső behatás nélkül ezt nem képes megvalósítani. A kilencpontos feladványt csak akkor tudjuk sikeresen megoldani, ha kilépünk a megoldással kapcsolatos korábbi szemléleti keretünkből (jelen esetben abból az előfeltevésből, hogy a pontok egy négyzetet alkotnak, és a megoldásnak erre figyelemmel kell lennie). A sikeres megoldáshoz szükséges a teljes rendszer szabályainak és normáinak meghaladása, egyfajta „metalépés"[6] megtétele, vagyis a korábban alkalmazott problémamegoldó stratégiák rendszerszintű, kreatív és bátor megváltoztatása. (A függők esetében a metalépés egy társadalmilag konstruált hamis kódból való kilépést is jelent. Ilyen hamis kód például az alkoholista számára az a sokszor megfogalmazott normatív előírás, miszerint az jelentené a „gyógyulását", ha következmények nélkül meg tudna inni egy pohár bort.)

A watzlawick-i fogalmi keret - noha megalkotói elsősorban nem a szenvedélybetegek felépülése, hanem egy általános változáselmélet céljaira dolgozták ki - alkalmasnak tűnik a függők életében lezajló felépülési folyamat modellezésére is. A „szárazsággal", azaz a szer puszta elhagyásával szemben a „józanság" vagy „tisztaság" jelentése a teljes absztinencia, vagyis a teljes szermentesség, az örömteli, boldog és derűs állapot, a lelki béke, amelyben a szenvedélybetegnek már van jövőképe, és amelyben megkezdődhet a pótlólagos személyiségfejlődés, a felnőttkori (újra)szocializálódás, a kapcsolatok gyógyítása, az autonóm, immár szociálisan is ágenssé váló személyiség megformálása. A „józanság" szó ezért nem csupán az egyén szermentes állapotára utal, hanem egy tartós attitűdre és a tapasztalati tanuláson alapuló személyes életfilozófiára is. A szerhasználat abbahagyása, vagyis a „száraz" szesz és/vagy drogmentes állapot a józanság szükséges, de nem elégséges feltételeként is meghatározható. A szárazság csupán olyan eszközérték, ami lehetővé teszi a valódi cél, a józanság elérését. A betegség csupán a kiindulópont, ami a sikeres felépülés folyamatában a személy önmegismerését, kiteljesedését, önmeghaladását, a jungi „individualizáció"[7] a rogersi „valakivé válás"[8] lehetőségét is magában hordozza. A józanodás a magányos egyén helyett közösségi keretben önmagára találó, a törődés, az együttérzés és a szenvedés képességével is rendelkező személy[9] kialakulásának esélyét kínálja a felépülő számára.

A felépülési program során meginduló önismereti-személyiségfejlődési folyamat a szociálpszichológiában az ún. Johari-ablak néven ismert modell[10] segítségével írható le.

Az aktív szenvedélybeteg esetében a modellben nyílt területnek nevezett, vagyis az észlelhető, mások számára ismert tulajdonságokat és viselkedését magába foglaló rész a betegség progressziója során egyre szűkebbé válik. Megnövekszik viszont a rejtett terület, ami azokat az érzéseket, gondolatokat, viselkedésmódokat tartalmazza, amelyeket szándékosan elrejtünk mások elől. A függőség-betegség igencsak kedvez a „vak területet" megnövekedésének is, amely mező azokat a mások által észlelhető viselkedésmódokat és cselekedeteket tartalmazza, amelyeknek mi magunk nem vagyunk a tudtában. A felépülés során a józan gondolkodás és életmód a fenti folyamatokat lassan megfordítja, egyre nagyobbá válik a nyílt terület, egyre kisebb lesz a rejtett terület, és a reflexív életvitelnek, a csoportos élményeknek, a sorstársaktól folyamatosan érkező visszajelzéseknek, az önmagához való őszintébb viszony kialakulásának köszönhetően a felépülő személyiségében lassan összezsugorodik a vak terület, csökken a „vakfolt".

A józanságmunka művelése egy új diszkurzív gyakorlat, a józanság nyelvének, a józan beszédkódnak[11] az elsajátítását és használatát is feltételezi. Az ennek a beszédmódnak a leírására tett, empirikus vizsgálaton alapuló kísérletek megállapításai szerint a józanságbeszéd „a domináns kultúrával való összehasonlításban a spiritualitás jelenti a döntő különbséget, ami alatt itt elsősorban az önmagunkról való gondoskodásnak (self care) közösségi gyakorlatba ágyazottságát értjük. A spiritualitás nem gyakorolható a kontroll bizonyos szintű feladása nélkül. Megváltozott, szakrális jellegű idő- és térszemlélethez vezet, ahol az életesemények, az emlékek egységes értelmezési keretbe kerülnek. Hangsúlyossá válik a személyes történet direkcionalitása: mindennek, ami a személlyel történik, felismerhető célja, értelme, és jelentősége van. A józan beszédkód olyan közösséget konstituál, amely a szenvedélybetegek egy részének lehetővé teszi alapvető kapcsolati problémáik számukra elérhető megoldását, ezzel együtt a spirituális fejlődést".[12]

Az aktív szerhasználó és a józanodó felépülő beszédkódja

A józanság beszédkódja elsősorban radikális személyességében, alanyiságában különbözik a függők tanult tehetetlenségről, az elszenvedett életért másokat felelőssé tevő, panaszkultúrán, önsajnálaton, a körülmények hibáztatásán, és szeretet kicsikarásán vagy „kikoldulásán" alapuló korábbi beszédmódjától. A józanság nyelve az „első személy politikájának" talaján áll. A józansági narratívák elbeszélőit ily módon „saját életük teoretikusainak",[13] de egyben egy józanodási praxis, egy józan kultúra aktív résztvevőinek is tekinthetjük. A narratív tudásnak terápiás funkciója, és közvetlen gyakorlati haszna van a felépülésben.

A felépülőt körülvevő hedonisztikus-önközpontú kultúra üzenetei jellemzően az erő, az aktivitás, a cselekvés, a „dolgok formálásának" a „mindent jobban tudásnak" a nyelvén beszélnek, és az ehhez tartozó magatartás-és viselkedéskódokat jelölik meg követendőként. A józanság beszédkódja ennek éppen az ellentétén, az erőtlenségen, a megadáson, az alázaton, az elfogadáson, a kontroll elengedésén, a „semmit nem tudáson" alapul. A domináns kultúrában a legnagyobb akaraterő - paradox módon - alighanem a tehetetlenség, az erőtlenség beismeréséhez, és a segítség elfogadásához kell.

Társadalmi kódok - felépülési ajánlások

A józanságmunka elsődleges terepe nem a gyűlés, hanem a mindennapi élet világa. A felépülőnek a közösségben töltött napi egy óra az „edzésmunkát" biztosítja, a józanodásért vívott mérkőzéseket a hétköznapokban, ismeretlen és idegen pályákon, sokszor kedvezőtlen körülmények, elfogult bírók, ellendrukkerek előtt kell lejátszani. A felépülés folyamatában a függők a korábbi élethelyzetüket jellemző „páciens" (passzívan tűrő, elszenvedő szubjektum) vagy a kliens (patrónusa védelme alatt álló) státuszát[14] maguk mögött hagyva fokozatosan „ágenssé", cselekvő alannyá, saját életük és élettörténetük alkotó szerzőivé válhatnak, visszaszerezhetik az illetékességet saját sorsukban. A józanságmunka feltételezi az önmeghaladás igényének folyamatos jelenlétét („sikerült meglépnem magam", mondják sokszor a felépülő függők), folyamatos önreflektált létezést, változásra való nyitottságot, nem kevés bátorságot, kitartást, türelmet, és alázatot kér a felépülőtől. Az antikvitás kontextusában Michel Foucault az „önmagaság technikáinak",[15] követője és kritikusa, Pierre Hadot „önkultúrának"[16] nevezte az ilyenfajta eljárásokat. Egy újfajta törődésetika körvonalazódik a folyamat során, amelynek keretében a felépülő megtanul felelősséget vállalni önmagáért, ezen keresztül pedig szolidaritást vállalni a józan közösség fennmaradásában és mások segítésében, vagyis megtanulja és működteti  a kölcsönösség elvét életében.

[1] White, W. - Cloud, W. (2008) 'Recovery Capital: A primer for addiction professionals'. Counselor 9(5).

[2] Laudet A. ..B. (2008) Recovery Capital as Prospective Predictor of Sustained Recovery. Life satisfaction and Stress among former poly-substance users. Subst Use Misuse 8:43(1) : 27-54.

[3] Sen, A. (2003) A fejlődés mint szabadság. Budapest : Európa.

[4] Watzlawick, P. et al. (1990) Változás. Budapest : Gondolat.

[5] V.ö. Steiner, C. (1989) Alkoholisták játszmái. A sorskönyvek elemzése. Budapest : O.A.I.

[6] Mándi N. (2011) A mező elhagyása: a „metalépés" lehetősége az addiktológiai rehabilitáció során. „Reintegráló közösségek". Tudományos Konferencia, Pécsi Tudományegyetem, 2011.09.09.

[7] Jung, C. (2008) A személyiség fejlődéséről. In: A személyiség fejlődése. Budapest : Scolar 284-323.p.

[8] Rogers, C. (2004) Valakivé válni. A személyiség születése. Budapest : Edge 2000.

[9] Frankl, V. (2012) A szenvedő ember Budapest:Jel

[10] Barlai R. (1999) Egyéni hatékonyság. In: Rudas J. (ed.) Önismereti csoportok. Budapest : Animula 26-34.p.

[11] B. Erdős - Kelemen G. A józan beszédkód

http://www.communicatio.hu/mktt/dokumentumok/konferenciak/2005/poszterek/berdosm_kelemeng.htm (utolsó letöltés 2015.03.13.).

[12] U.o.

[13] Hyanninen,V. - Koski-Jannes, A. (1999) A függő viselkedésmódokból való felépülés narratívái. In: Rácz J. (2002) Drog és társadalom. Az addikció mintázatai. Budapest : Új Mandátum.

[14] B. Erdős M. (2014) A naiv cselekvés elmélete. In: B. Erdős M. - Márk M. (eds) Felépülő közösségek. Pécs : Pro Pannonia 105.p.

[15] Foucault, M. (1999) Az önmagaság technikái. In: Nyelv a végtelenhez. Debrecen : Latin Betűk.

[16] Hadot, P. (2010) A lélek iskolája. Budapest : Kairosz.